Ma délután négykor keltem, ugyanígy voltak vele a többiek is, a tegnapi duhaj éjszaka után. A hatórás ebédnél (földönkívüli zöldség-leves, saslik, és apró édes tésztabogyó) kaptam egy smst Burcutól (működik a bazári telefon, jupííí), aki a lányok nevében meginvitálta fiútársaságunkat a tengerpartra. Nem az olajos, koszos, szemetes, bűzlő méregóceánra, ahová múltkor Ksawery-vel kalandoztunk, hanem a rendesre. Kapva kaptunk az alkalmon, buszra szálltunk, majd kisétáltunk Keifánba, a lány sakanhoz (sakan=ejtsd „szakan”, koli, tessék megtanulni, mert ez jön a nyelvemre). Ugye oda mi be sem tehetjük a lábunkat, még a portára sem, így lejöttek hozzánk. A környék üzletemberei biztos tudják, hogy ott lányok élnek, mert a sakan körül csak boltok, és bevásárlóközpontok vannak. A lányok épülete a lányok szerint úgy néz ki, mint egy börtön, szerintem inkább kórház, végül kiegyeztünk börtönkórházban, ami nem nagy túlzás, ha jól láttam, egy kedves szögesdrót is akadt. Az a helyzet, hogy a lányok Ramadánkor tizenegyig vannak elengedve, de ha ennek vége, csak fél tízig. Szegények ezt nagyon megsínylik, kivált az európaiak, mert bár az ő sakanjukban szintenként vannak tv-k, nincs mindenkinek kedve leülni az arab lányokkal visítva egyiptomi szappanoperát nézni minden este, majd átkapcsolni, és arab popra rázni a kendőt. Megpróbálják elintézni, hogy mivel külföldiek, hadd ne vonatkozzon rájuk ez a szabály. Elég nehéz lesz úgy, ha természettől fogva azt gondolják az ilyenekről, hogy nyílt színi prostik. Mondjuk ez még mind semmi ahhoz képest, ami állítólag a szaúdi lányoknak jut osztályrészül. Az ő kuwaiti ösztöndíjuk állítólag abból áll, hogy ők egyáltalán nem hagyhatják el a sakant, minden órájukat ott tartják, helyben, természetesen női tanárok. Nem lehet mobiltelefonjuk, nem kaphatnak üzeneteket, nincs tükör a szobájukban, és nem vehetik le a kendőt. Mi következik ebből? Először is, hogy baromi okosak lesznek az év végére, ha tényleg csak tanulnak. Másfelől pedig hogy ők talán a világ legjobb szabadulóművészei, és csalói, akik a leglehetetlenebb körülmények között is meg tudják szegni észrevétlen a szabályokat. Márpedig megszegik, ez biztos. Ali panaszkodott ugye a múltkor, mennyire utálja a homokosokat. Mégis azt mondják, errefelé nagyon sok van belőlük, éppen a nemi szeparáció miatt. Van, aki nem lát nőt az esküvője napjáig, és akit akkor meglát, rögtön hozzá is adják.

Így kb. húszan összegyűlve félórás séta után ki is értünk a tengerpartra. Hát fantasztikus volt, mindenki mégegyszer boldog szülinapot kívánt útközben, egyem a szívüket, majd beleléptünk a tengerbe. A lányok is megkóstolták a lábujjukkal a kb. 30°C-os vizet. Sötét volt, és nem láttunk sokat egymásból, de kattogtak a fényképezőgépek, és megbeszéltük, hogy máskor is vissza fogunk ám ide jönni, főleg világosban. Ksawery nem állta meg, hogy ne mesélje el a tegnap történteket, még a képeket is mutogatta, hát ott hentergett mindenki a homokban, a koreai lányoknak különösen tetszett, amit láttak, de a keletiek is odáig voltak, és vissza. Megint csak kattogtak a fényképezőgépek sorban, mindenki mindenkit. Belőlem csak jöttek, és jöttek a poénok, olajat fúrtam, David Hasselhoff voltam, Godzilla lábnyomokat rajzoltam a homokba, „X” alatti elásott kincsre bukkantam, stb. (Tök aranyosak; csendben figyelik, mit csinálok, felnézek, észreveszem, hogy néznek, néznek tovább, és várják a poént. Mondom a poént, néznek tovább, én kezdek aggódni, hogy talán nem értik, ekkor elkezdenek tátott szájjal nevetni.)

Yoshi megkért, hogy mivel kell valami murisat csinálniuk a japán nagykövetségi bulin, vagy valami, segítsek már neki egy kis humoros szösszenetet összedobni. Már elképzelése is volt, tőlem ellesett pantomimet szeretne csinálni, hát persze, hogy megrendezem neki. Az egyetem legjobb bohócától akar tanulni, de nem olyan nagy díj ez, mert én vagyok az egyetlen versenyző. Burcu mondta, hogy ismer egy dalt, Estergom kale, tararara címmel, és azt nekem feltétlenül meg kell hallgatnom profiktól a gépén. Erre mondtam, én is ismerek egy dalt, az Üsküdart, erre összevigyorogtunk, és elkezdtük dalolni, a többiek csak lestek, hogy ezek mit művelnek. Ezután Burcu, mindig ő a szószóló, kitalálta, hogy megtanít mindenkit törökül káromkodni. A „bok” azt jelenti, hogy „szar”, a mi szavunk is nagyon tetszett nekik, mert könnyű kiejteni; a másik az a „sıktır et”, ami nem tudom, mit jelent, senki török ne vegye magára (Szakosok! Ha olvassátok, mondjátok már meg! Köszi!). Azon kacarásztunk, hogy szegény Nesrin közben a fejét fogta, hogy Burcu miért tanít nekünk ilyen disznóságokat, a török kultúra kimeríthetetlen tulipános tárházából (végül is igaza van, de olyan aranyos volt). Burcu azt is a lelkünkre kötötte, hogy ilyeneket ne mondjunk Alinak, vagy ha már mindenképp muszáj, akkor ne mondjuk, hogy tőle tudjuk. Neki egyébként Ksawery nevével vannak problémái, már beletörődött, hogy sosem fogja igazán lengyelesen kiejteni, most is annyira koncentrált a helyes kiejtésre, hogy nem vette észre egy kiálló vackot, és majdnem orra bukott; feldobtam, rendezzünk Ksawery - névkiejtési versenyt, a zsűri elnöke a név viselője lett volna, de sajnos fuccsba ment, mert nem tudtunk megegyezni az első díjban. A törököknek egyébként ólajtó méretű akcentusa van, bármilyen más nyelven beszélnek, csak úgy, mint a magyaroknak. Az akcentusban az a szép, hogy neked fel sem tűnik, míg mások hatalmasakat röhögnek.

Olyan nyitottsággal, türelemmel, és toleranciával viseltet mindenki a másik iránt, hogy az példamutató. Mindenki elfogadja a másikat olyannak, amilyen, mindenki szeret mindenkit, az fel sem merül, hogy utálni valakit valamiért. Ha mégis, akkor mindenkinek az a véleménye (pl. Alit mindenki ismeri, és mindenkinek meg is van a véleménye róla). Jó lenne, ha ez nem múlna el, remélem, nem csak kezdeti jópofi. Jókat beszélgettünk a lányokkal ezután (Viktóriával, a bolgár lánnyal, a koreaiakkal, Zahrával, egy másik kendőssel), mondták, hogy mindenképpen kell csinálnom nekik egy külön showt, majd visszabandukoltunk a sakanjukhoz. Bezárult a vasajtó, de megígérték, hívnak nekünk egy taxit, hogy haza tudjunk menni, busz arra nem nagyon visz, és éjjel nehezebb taxit találni, amibe öten beférünk összehajtogatva. (Az itteni békávét kápétécének hívják: K.P.T.C. Kuwait Public Transport Company, és ha kicsit többen látnák, mi folyik errefelé tömegközlekedés fedőnév alatt, a hazai vállalathoz több hálaadó, mint panaszlevél érkezne. Innen küldöm nekik üdvözletem, és kitartás!) Amíg vártunk, Yoshi kérdezgetett a magyar politikai helyzetről, vázoltam, hogy szörnyű, és nem értette, miért, hiszen európaiak vagyunk, nincsenek korlátaink, boldognak kellene lennünk (!). Ksawery mondott valami afféle közmondást erre, hogy „ha nincs meg az, amit szeretnél, szeresd azt, amid megvan” (?), mire én a „magyar narancs” fogalmába vezettem be őket, ez mindenkinek nagyon tetszett, Bacsó Péter nem véletlenül érdemli meg, hogy a szellemtörténet egén üstökösként ragyogjon.

A japánoknak nagyon furcsa az is, hogy csak utazgatunk egyik országból másikba. Érthető, ők szigetország, nem úgy megy az, hogy csak átugrok Gorenje hűtőért Bécsbe, hanem hajóra, vagy repülőre vannak kényszerítve. Istenieket ökörködünk, levegő-szamurájkardokkal viaskodunk, elveszett értelmű japán szavakat hörögve a másik arcába. A taxis aztán át akart vágni minket, és 4 KD-t követelt az útért a lator, végül csak kettőt fizettünk, de még az is bőven sok volt ilyen rövidke útért. Vacsoráztunk. Kicsi csirke volt megint, de a mai érdekesség zselé volt, ilyen piros. Merő cukor, többet nem kérek ilyet. Yoshi sárgadinnyét választott, ezt Japánban nagyon ritkán eszik, mert drága. Csak nehogy hozzászokjon szegény, mert ha hazamegy, már nem fog kapni. Kicsit játszottunk megint, mire beszállt egy arab is a viaskodó mókába, hát azt látni kellett volna. Aztán hárman támadtunk rá egy meghibásodott kólaautomatára. A liftben mondta, majd kiokít engem, és nindzsa leszek. Már alig várom! Ja, és napi bejegyzések után, mint egy habossüteményt, desszertnek fogok csatolni néhány tematikus fotócsokrétát. Az első a születésnapi buli lesz, de már gyűjtöm az anyagot a következőhöz, mert itt hemzsegnek a témák. Ugyanígy, ha sikerül szélesebb ismertekre szert tennem, akkor igyekszem bemutatni az emberek életét errefelé, rendesen, egy fejezetbe szedve.