Kényelmetlenül éreztem magam a mai óra elõtt, hogy mégsem itt a helyem, és megint mérhetetlenül cikinek éreztem jelenlétemet, de a tanár végtére is rendes, nem küld el kerítést festeni, fõleg, mert ma érkezett öt koreai lányzó, akik szintén sokak a kezdõhöz, de mai produkciójuk alapján kevesek a második szinthez is. Remélem, ez nem csak elsõ órai botladozás volt, hanem így is marad. Érkezett egy bolgár lány is, Viktóriának hívják, bár a sajátomra nem hasolít. Óra után azonban lassankint füstté vált a tegnapi rosszkedvem, mert a két kezdõ japán, a két Yoshi kitalálta, hogy menjük el a könyvesboltba. Ksawery is kapott az alkalmon, de akkor már ne az egyetemibe, mert ott nem lehet szótárt kapni, hanem be a városba, mert hallotta, van egy hatalmas az Al-Muthanna Complexben, ahol mindent lehet kapni. Oké, kiálltunk az autópálya szélire, egy buszmegállóba, és vártunk. Az a bolond herceg mindenáron taxit akart fogni, de ez nappal nem olyan könnyû, mint éjjel. Nappal mindenki a saját kocsiját használja, aki meg nem, az taxit, ami nekünk már nem jutott. Várakozás alatt (nagyon élveztem Ksawery kudarcait, sajnálom), mondtam, miért nem megyünk be busszal, és látjuk meg. Nem fogunk úgysem minden alkalommal taxizni, és fontos tudni, hogy jutunk be ócsón a városba. Hát még kellett egy negyedóra, hogy végre rászánja magát a herceg. Fél óra alatt kb. nyolc taxi jött, ami itteni viszonylatokban nagyon csekély, éjjel ugyanennyi idõ alatt kb. kétszer ennyi jön, és még szabadok is. Kairóról nem beszélek, ott percenként több is jön. Tehát megjött a 11-es busz, az egyetlen, ami meg is áll abban a megállóban. Megáll, ha leinted, másképp könnyû szárnyon tovaszáll. Több mint egy éve nem utaztam ilyen lepukkant, testszaggal átitatott, zajos, koszos járaton. Úgy hiányzott. 150 fil (a váltópénz) a viteldíj, jóval olcsóbb, mint egy taxi. Igaz, ha le akarsz szállni, nem elég jelezni (van, hogy nem is mûködik a jelzõgomb), hanem kicsit dörömbölni, kiabálni is kell. Nem szabad azonban csodálkozni, ha csak egy megállóval késõbb tesz le, a sofõr közben olvas, számolja a pénzét, visszaad, stb, jó, hogy ráér vezetni, nem fogja még lesni az egyéni óhajokat, ki hol akar leszállni! Ksawery nem szeret buszozni (na bumm, én meg taxizni), van egy enyhe mimóza vonala neki is. (egyébként egy nõ sem ült a buszon) Megérkeztünk a központba, ahol további segítséget igénybevéve, kiderült, pár megállóval túljöttünk, de boldogok voltunk, hogy egyáltalán olyan helyen vagyunk, amit már ismerünk (a McDonald’s mellett tett le). Visszabuszoztunk szépen a Muthanna Complexhez. Mivel még mindig Ramadán van (még 10 nap… én már-már élvezem, de körülöttem már mindenkinek herótja van tõle), minden zárva volt, és kongott, azért mutatok itt néhány képet, hogy is kell az ilyet elképzelni, hogy a bevásárlóközpont nappal üres.

„Rögtön jövök” – táblájuk nincs, csak olyan, hogy „Closed for prayer”- azaz ima miatt zárva. Képzeljük el, otthon kinyit a posta, majd a postáskisasszony megfordítja hirtelen a táblát, és átszalad a misére. (jó, ez marhaság, nem lesz több ilyen).

Sétálgattunk, a japánok minden mûszaki cikknél megállnak, hogy szemrevételezzék. Imádom õket, nagyot nevettek a következõ felvételen:

Azt mondanom sem kell, hogy a könyvesbolt is zárva volt, este hétkor nyit ki. Ha már a környéken voltunk, mondtam, keressük meg a Liberation Towert (~Felszabadulási Torony). Nem tartott soká a keresgélés, és egy százméteres felhõkarcoló mögûl elõ is bújt a párszázméteres torony.

Odafelé találtunk egy nyitvatartó gyümölcsdét, vagy ivót (nyelvújítok neki egy magyar nevet, mert meg akarom otthon honosítani), bementünk frissen facsart gyümölcslevet inni. (Sokan Ramadán alatt is dolgoznak, õk nem mind böjtölnek. Õk halandók, nem engedhetik meg maguknak az egyhavi böjtöt sem, mert akkor egész évben böjtölniük kell.) Az egész annyira diszkrét, amennyire csak lehet (nem sikerül neki nagyon), és mindenféle gyümölcsöt kifacsarnak az embernek, két buszjegy áráért három-négy decit kapni, jéggel. Beinvitált minekt a facsaró fazon, nagyon rendes volt, aztán behívott a pult mögé, hogy ott igyuk meg, vagy inkább alatta, ha lehet, nehogy gond legyen.

Mentünk tovább toronyiránt, csakhogy ezek a fajankók az útlevelük, és vízumok nélkül járnak, így nem engedték volna be õket a toronyba, én meg egyedül nem megyek, mert meghalok. Halálosan félek a magasságtól, de vesztemre kíváncsi vagyok, és muszáj vagyok felmenni egyszer, de csak a többiekkel, a panorámaliftben a fal felé fordulva, úgy utazni fel, hogy a vérnyomásom a földszinten marad, és közben izzadva magamat átkozni, és fakó ajkakkal segítségért mormolni. Ksawery is hasonló gondokkal küzd szerencsére, neki is sok már egy bevásárlóközpont teteje, ahol a korláton túl csak a pucér szabadesés, és a „placcs” vár. A közelben volt egy szúk, elõször egy fotószalont (tudod, mikor volt az szalon, de így hívják), ahol helyes kis igazolványképeket csináltattunk Yoshival a személyinkhez Mohamed Sultannak. Széjjelebb néztünk, végigjártuk a másik Yoshival a telefonosboltokat, kell vennem egyet, hogy használhassam a számom. Hát gyerekek, nagyon megéri japánnal mûszaki cikket vásárolni. Ezek valami nagyon értenek hozzá, mit kell nézni. 16 KD-ért végül vettem egy kis szimplát, nem a leggagyibb, de majdnem, van rajta kisrádió, ahová beállítottam a jobb arab popállomásokat. A telefonszámom tehát él! (de még mindig titkosJ nyugi, él a másik is) Vettem egy filléres napszemüveget is, jó keménye, (de tényleg, nagyon) a többiek csak röhögtek. Négyen vonultunk a kuwaiti sikátorban, napszemüvegeinkben pompázva. Ekkorra már mindenki csüggedt volt, éhes, szomjas, pislini kell, minden, kimentettem a társaságot apró kis csokikákkal, nagy elõnyük, hogy mivel aprók, alig látni õket, szájat nem kell mozgatni, mégis valami cukor, hogy ne essünk össze. (ezer és egy csók érte Kati barátnõmnek, remélem, olvasod, ha nem, aki hallja, adja át) Mire végignéztük a bazárt, elkészültek a képeink, (a képen egy agyevõ zombi hozzám képest Miss Universe) maszek módon kiollózták õket, majd visszaindultunk a koliba. Sajna, busz az nem jött, vagyis egy jött, de az nem állt meg, pedig csápoltunk rendesen, így taxiba kényszerültünk, amit a japánok szereztek nekünk. Hazajöttünk, és mentünk enni, mert már lassan idõ volt. Szokásos leves, valami szokatlan zöldséggel. Színe sem volt neki, nemhogy íze, de fel volt darabolva, és leginkább uborkára hasonlított. Ehhez egy másik levest választottam, valami fehéret, reméltem fokhagyma, vagy valami, de nem, sima fehér krémleves, különösebb aroma nélkül. Májasnak keresztelt (félholdolt) rizs, és pörkölt, de valami extra rágós. A csúcsa az egésznek a desszert volt, ami –bár látszott, hogy nem eredeti- de isler volt. Vacsora közben Ali jött a parasztságaival (az „ungabunga” japán szó?), majd kifejtette, mennyire utálja a leszbikusokat, és más egyéb homokosokat. Az a bolond Ksawery mintha nem tudná, hogy ezekkel nem lehet, elkezdett vitatkozni. Nagyon szép, hogy a védelmükre kel, de az ilyenekre rá kell hagyni. Ali azt mondta, hogy õ nem ismer egy homokost sem, csak látta õket az Interneten. Ugyan se köpni, se nyelni nem tudott arra, hogy mégis miért néz homokosokat az Interneten (jól megadtam neki), kijelentette, hogy az egészet csak biztos divatozásból csinálják, és õ biztos benne, hogy az ember ezt maga választja. Kicsit lecsillapította, hogy mondtuk neki, se Japán, se Lengyelország, se Magyarország nem tart még ott a fejlõdésben, hogy másokat tolerálni tudjon ilyen szempontból. A japánok szerencsére témát váltottak, hogy pénteken kis összejövetellel akarják megünnepelni a születésnapomat. Na, az érdekes egy valami lesz, az biztos, ha összejön, lehet kifestem magam nekik, és rögtönzök egy kis mûsort viszonzásul. Kialakult egy fogalom, ez pedig az „after iftar”, iftár után, azaz kaja után este valamikor. Aranyos, nem? (ígérem, nem lesz több szóvicc) Sajnos még mindig vannak bogarak a szobámban, de olyan vagyok, mint Linda, elõbb leveszem a papucsom, majd ékes harci visítás mellett jól odacsapok. Felmentem tehát Ksaweryhez barterelni filmet, zenét. Háromszor kellett kopognom, mert valami lengyel nótát bömböltetett, és énekelt is rá, kegyetlen hamisan, éppúgy, ahogy én szoktam. Tetszett neki a Mein kampfos kép, meg akarjuk venni a könyvet. Két órán keresztül mutogatott hatalmas elánnal lengyel zenéket, annyira sajnálom, de szerintem iszonyatos volt, míg bõszen bólogattam, mennyire tetszenek. (Amikor elõszedte a Gyöngyhajú lány lengyel változatát, na azon röhögtem. Igyekszek belinkelni.) Mutogatott remek lengyel kisvideókat, animációkat, melyek túlzás nélkül baromi jók voltak, valamint egy lengyel komikus duót, akik kimondottan eredetiek, és egyikük olyan kifinomult mozgáskoordinációval rendelkezik, mint kevesen. A poénok – bár nem csak lengyeleknek szólnak – csak lengyelül értõknek szerez örömet. Õk sem adnak nagyon a kosztümre, és a kellékekre, de kiváló megmozdulásaik vannak. Tényleg jók, és elgondolkodtató, a magyarok miért nem tudnak egy rendes Kabarét (nem a mûfajra értem, arról már évek óta lemondtam, hogy minõségi magyar kabarét halljak), vagy revümûsort összehozni (illetve hallok, a Parlamentben játsszák- ezért nem él meg az igazi- no meg mert nem értenek hozzá), szánalmas. Ettük a karamellát, és a Mozarttafelt, közben moralizálgattunk. Fõleg Közép-Európa újkori története felett, kifejtettem neki, ki kit miért nem szeret, itta szavaimat, mert neki nem tanítottak semi effélét. Kérdezte, kivel ápol az ország rendes, baráti viszonyt, mondtam, papíron mindenkivel, gyakorlatilag senkivel, jó, talán a lengyelekkel, bár az nem szomszéd, de mondani kell, meg a szlovénekkel, mert azokról nem olvasni a lapokban.

Becsapódott közénk Vincent, az új bolgár figura, aki holnap csatlakozik hozzánk az órán. Nyelvbõl jó. Direkte figyeltem, min nevet a lengyel, és min a bolgár, egyik sem az entellektüel sziporkákat élvezi, hanem a lengyel a kulturáltabb, igényes verbális humort, a bolgár pedig mindenbõl a vaskosat. Ksawery eldicsekedett neki, hogy többet tudok Lengyelországról, mint õ, aztán kikérdeztek Bulgáriából is. Elment enni, mert itt volt az éjféli kaja ideje, mi még beszélgettünk, illetve Ksawery próbált engem analizálni, mármint mit is keresek én itt, kimondottan kíváncsi rám. Mûvészléleknek talált (pfff). Egyébként mindenki azt hiszi körülöttem, csak mert klasszikusokat olvasok – és Varázsfuvolát hallgatok, én valami mûvészeti iskolát végeztem. Amikor tagadtam, nem értették. Az európaiak valamennyire felfogták, hogy ez csak természetes kíváncsiság, az arabok egyáltalán elképzelni sem tudják, azt hiszik, minderre tanítottak, és idomított állatka vagyok. Szegény Ksawery nagyot csalódott most az arab világban, és Kuwaitban egyaránt. Ezen én már túlestem tavaly Kairóban, és nagyon örülök, hogy így alakultak a dolgok. Számomra teljesen természetesek olyan dolgok, amik õt zavarják, vagy még nem tud értelmezni (a papírzsebkendõárus koldusok a világ egyik leggazdagabb országában, vagy a nyolcadik kerületi állapot a belvárosban). Ezekn én már túlestem Kairóban, ráadásul fájdalommentesen, mivel élnünk kellett, nem volt idõnk efféle kicsinységekkel törõdni, mint más emberek. Különös módon tetszettek neki a zenéim, és a filmjeim. Filmem csak Hrabal-Menzel van, imádom õket, zeném meg… maradjunk annyiban, hogy megfogta a svéd opera, és a Taniec Wampirów is. (De nem ismeri a Total eclipse of a heart c. számot!!! Õrület! Az egy dolog, ha címrõl nem ugrik be, de ha hallja, akkor sem! Nahát!) Holnap õ jön hozzám látogatóba, ott akarja folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Hm. Egyébként ír naplót, de csak a barátnõjének.