Ibrahim azt mondta, nem tudja, nekem a kezdő, vagy a középfokú kellene igazán, úgyhogy döntsek én. Azt mondtam, megnézném a kezdőt (mielőtt leégnék a középen), majd elmentem tankönyvet venni (és igen, magnókazetta jár hozzá, de ha nem kéred, nem szólnak), ha esetleg marad pénzem, hát biztos veszek valami English Classics-ot, vagy bármennyire utálom, Shakespeare-összest, hátha eredetiben jobb, mert a Don Quijotével gyorsan haladok. Találkoztam még pár sráccal, japánok voltak, megy egy indonéz, Zeki. Kedves, okosfejű bácsi tartotta az első órát, Yaqub, ha úgy tetszik, Jákob. Nagyon vigyori lélek, de szertelen, a nagy orrával, a kis szemüvegével, széles mosolyával azonban feltétlenül bizalomgerjesztő. Egy aprócska hibája, hogy nem tud tanítani. De nagyonnem. Én nem tudom, csóri japánék hogy fognak tőle tanulni (mondjuk bízok a japánok elhivatottságában, sőt, lefogadom, év végére jobban fognak beszélni, mint én), mindenbe belekap, egyszerre öt dolgot magyaráz, majd kihozza valami viccesre, azon nevet. A legapróbb válaszért is bőségesen ontja a dicséretet, és ha ki kell állni, és elmondani egy tök alap dialógot, én én vagyok, te te, én innen jöttem, te onnét, jól vagyok, köszi, én is, akkor kedves és őszinte tapssal jutalmaz, a többiek természetesen csak ímmel-ámmal, de mire ezt mindenkivel végigmegy... Pedagógiai módszerének kulcsa nem az, hogy elmondja, mi miért van, hanem így van, és vagy megtanulod hallás alapján, vagy nem. Óra közepén, amikor volt húsz percünk arra, hogy tőmondatokat fabrikáljunk, úgy döntöttem, meglátogatom inkább a középső csoportot, ahol a török lányok zöme, meg a lengyelek vannak.

Vége volt az órának, épp kijöttek azok is, rögtön elkaptam Ksaweryt, és megkérdeztem, milyen filmjei vannak a gépén. Erre azonnal kapott, tök megörült nekem, úgyhogy iftár után megyek hozzá barterelni. Mondtam, mekkora kaki a kezdő csoport, és milyen fura dolog, hogy egy csoportban a tanulók közül én tudok a legjobban arabul. Nekik volt még egy órájuk, így csatlakoztam hozzájuk. A kezdő Zekinek nem volt több, lelépett, de előtte megyegyeztünk, hogy fél kilencre holnap odajön hozzám, és együtt letámadjuk Mohamed Sultant, az ügyintézőt, úgy talán nem hajt el minket. A közepes órán valami dialógot elemeztünk a Ramadánról, gyakorlatilag kötetlenül, el-elkalandozva a tárgytól. Mindent meg lehetett értni, bár beszédkészségem halovány, mégis jól éreztem magam az órán, úgyhogy megtaláltam a helyem. A lengyel lány, Paulina óva intett azonban, hogy oylan szöveget kaptak tegnap, amibe beletörött a bicskájuk. Ajaj. Van egy puerto-ricoi, és két cseh lány is. Hiába invitáltam be őket újonnan frissített cseh műveltségem szélesre tárt kapuin, kuncogtak, azonban egymás társaságára vágynak leginkább. Hoppá, még nincs október havi ebédjegyem, szereznem kell! Egyébként az idő már őszbe fordult, talán pár fokot süllyedt is a hőmérséklet, bár erre nem mernék fogadni, viszont egész nap erős szél fúj, guszta homokviharokat gerjeszt. Az épületekben ettől még annyira megy a légkondi, mintha hibernálni akarnának minket az elkövetkező évezredek számára, viszont ha kilépsz, épp hazaérsz anélkül, hogy odakozmáltál volna a napra. Ja, persze ezután az óra után elkapott Ali, mindnyájotok kedvence, hogy menjünk internetezni. Oké, menjünk.

Hazafelé megtaníttatta magyarul mondani, hogy „szeretlek, bébi” (ááá!), és hogy amiért szerinte kiválóan tudok törökül (ja, azt a pár szót), bármikor válasszak egy török lányt az osztályból magamnak, és vegyem el. Nem akartam belemenni, hogy nem őket kellene-e inkább megkérdezni erről, egyébként meg úgy látszik, elfelejtette, hogy azt mondtam neki, van valakim. Ahogy jöttünk ki az egyetemről, megint minden nyakigfekete lány után megfordult, ugyanazt csinálja olyankor, mint amikor valami érdekeset hall, vagy meglepődik. Mindezt nyolc „ó” betűvel lehet csak papíron kifejezni, van azonban néhány lejegyezthetetlen hajlítás is, az „á”, s az „ú” irányába. (Óóóáóóú. De ne feledjük, ez nem tükrözi a valóságot, az ennél sokkal rosszabb!) Még jól bírom, pedig tízpercenként hallom, ha a közelben van. Kérdezte, miért nem hordok inget, mondom, mert nem tudnám hol vasalni. Ezt nem értette, mert ő nem is szokta. Ekkor kitalálta megint, hogy ő egy magyar lányt akar. Mondtam, fájdalom, azok itt (a magyar lányok szerencséjére) nincsenek. Hát, akkor én ha hazamegyek, foglaljak neki egyet, egy magasat (mert a török lányok szerinte alacsonyak), de legyen szép is, és szigorúan háztartásbeli típus. Ja, lehet gazdag is, hogy elintézhesse, hogy Ali letelepedésit is kaphasson Magyarországon, ha talán mégsem, akkor ő jöjjön ide, vagy egyenest Törökországba. Kommentekbe várok tippeket, kik, melyik „barátnőjüket” küldenék bosszúból, vagy csupán szűnni nem akaró ellenszenvből Alinak. Készüljön gyermeknevelésre, és egy életre szóló otthoni munkára, mert egy hosszú kiselőadásban kifejtette nekem, hogy ő nem hisz a szerepek felcserélődésében a XXI. században (miért hinne, hát minden bizonnyal muszlim), bárhogy sulykolja ezt belénk a televízió. Azt nem gondolom, hogy bárki az ipse iránti szimpátiából, vagy mártíromság elérése céljából, vagy szegény Mehmet Karcsika áloméletútjától ihletve szaladna, hogy a karjaiba vesse magát. Az a másik része, ha ő jutna fel mihozzánk, mivel nem tud rendes dönert készíteni, és nincs olcsó zoknija sem, hogy a kínain árulja, biztos levernék rajta azt a százötven évet. Már szinte látom magam előtt, ahogy megtelik a levéltár, és mindenki azt kutatja, vajh’ melyik ük-ükapjának hajtották el a marháit, hány gólya lábszárát metélték el merő mulatságból. Előszedik a négyszáz éves transzparenseket (még keresem rá a történeti bizonyítékokat, de hiszem, hogy léteznek), hogy „Siklóst vissza!”, „Érsekújvár haza!” „Lippa magyar vár!” (a „Pálffy Pál, takarodj!” az édes ráadás). Errefelé ilyen nincs. Igaz, választási lehetőség se nagyon van.

Tizenhárman együtt egy kisebb karavánt alkotva nekiindultunk a kuvaiti éjszakába, beváltottuk a japánok pénzét, a kínai piacon a lányok idiótaságokat vettek maguknak, stb. Olyan, mint egy igazi, régi vágású piac odahaza, csak jobb (lángossal lenne az igazi). Imádom. Ugyan hordoztuk magunkkal létszámból fakadó hátulütőnket, hisz nincs olyan bolt, amire mind a tizenhárman kíváncsiak lennénk, de mindenki nagyon vidám volt, egyedül szegény grúz lány pilledezett, biztos nem könnyű neki, egyedül van, és a törökök pátyolgatják. Aranyos lány, és valamiért mindig azon kapom, hogy engem néz. Keresztet hord a nyakában, mellesleg. Szóval a vásárlás frenetikus hangulatban telt, tényleg, egész addig, míg ki nem találtuk, hogy mi veszünk telefont.

Bár a követségi ember azt mondta, nem lehet személyi nélkül (hivatalos helyen tényleg nem), mi megoldottuk, bementünk egy maszekhoz. Mivel egyedül nálam volt útlevél, ezért vettem egy SIM-kártyát Ksawerynek, aztán magamnak is. Van mostmár kuwaiti számom, ami TITKOS:). Ne felejtsem el megadni a követségnek. Tovább haladt kis karavánunk, hogy újra pénzt váltsunk, most a török lányok, meg a lengyelek, akik elverték mindenüket telefonra. A pénzváltók utcáján azonban ránk jött a fotózhatnék, egész pontosan Burcura, (ejtsd Burdzsu), aztán futótűzként terjedt tova (neki is vannak háziállatai, hétcentis, kairói típusú). Hát azt a műsort, amit ott levágtunk, egy darabig nem felejtik el, nekem is egyszerre négy fotógép volt a kezemben.