HTML

300 nap Kuvaitban

"Zavarban voltam, mert épp imaidőben értem haza, és az emeleti imaszőnyeg csupán két méterre van az ajtómtól...richtig ilyenkor nem találja a kulcsát az ember..."

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Címkék

Címkefelhő

Friss topikok

2007.09.30. 14:27 -md-

Negyedik nap – Török világ

Korán lefeküdtem előző este, hogy biztosan felébredjek, ha éjfélkor elmentem volna vacsorázni, nem tudtam volna másnap felkelni. Még két hét a Ramadán, azalatt hiába eszek mindennap valamit a menzán kívül is, csak fogyok, észrevétlen, mint Kairóban. A Language Centerben mint a keselyű csapott le rám az egyik tanár, egyelőre még nem tudom, melyik, hogy nédda, új tanuló. Miután elmagyaráztam hogy mi a helyzet, jól lecseszett, hogy lehet ennyit késni, és jött a műhisztivel, hogy így már el sem lehet kezdeni. Mondtam, hogy ez nem az én hibám, mire vigyorogva rákérdezett, ismerem-e az előző magyarokat. Bár sajnos nem mindenkit személyesen, mindenre vadul bólogattam, és vigyorogtam. Arcra a fickó nagyon karakteres, egészen John Cleese-es vonalat üt meg, és mint az órán kiderült, nagyon bohókás, kedves fazon, de ez is valami művészlélek, fix. Eztán ismét nagy tirádába kezdett, hogy tizennyolcan vagyunk az ötvenből, és hogy még a tanulók több, mint fele nem érkezett meg, hát van így értelme ennek, meg egyáltalán az életnek? (na ebből gondolom, hogy művész) Szomorúan bólogattam, majd itt megejtette a tudáspróbát, én kifejezetten izzadtam (ilyenkor nincs az a légkondi, ami segítene), de ő nem, biztos látott már sokkal rosszabbat is. Kis idő múlva megérkeztek a terembe a többiek is. Fiúk összesen négyen voltunk, egy távol-keleti valaki, én, Maxwell, az emlegetett fehér ember rajtam kívül, mint később kiderült lengyel, és lehet, hogy nem így írja a nevét, de nem valami barátkozós típusnak tetszik, és persze a késő Ali, aki bár török, csak arabul hajlandó beszélni, annál is inkább, mert angolul nem is tud annyira, amit meg tud mondani, az általában nem érdekel. Megérkezett a busz a lánykollégiumból, tizennégy lánnyal. Az órán kiderült, nagyon jól tudnak egyesek arabul, vagy nagyon rosszul. Egy szem valaki van, egy török csaj, aki csak angolul volt hajlandó órán kommunikálni, mert ő csak a bötüket ismeri. Volt egy grúz lány, további törökök, akik egész jók, és egy lengyel lány, akivel később egész jól elbeszélgettünk (bedobtam kis lengyel szókincsem, amit a Tanz der Vampire lengyel változatából loptam, csak lesett). Egy óra telt el, amikor a tanár valami olyasmit mondott, hogy el kell menni a könyvekért. Kimentünk, vártunk, én csivitelni kezdtem törökül a lányokkal, akik ezt imádták. Van köztük kendős, fedetlen, mindenféle. Nagyon jól elbeszélgettünk (ezalatt hallottam, hogy a lengyel csaj a Maxwellel beszélget, ebből gondolom, hogy ő is lengyel, de nem úgy tűnt, mintha nagyon jóban lennének), vagy fél órát álltunk ott, humorizáltunk, ki milyen nyelven beszél, hogy a csajok a lengyelt is pillanatok alatt kitanítják törökül, illetve, hogy előttem csak óvatosan beszélnek, mert én is érthetem, amit mondanak. Először mindent arabul mondunk, ha nem megy, akkor törökül, hátha, aztán angolul. Ahogy csicseregtek, kiderült, hogy az egyik járt Pesten, baromi furcsának találta, hogy a „szia” az köszönés, és elköszönés is, illetve volt még valami, amit megjegyezett, már nem tudja mit jelent, de a szián kívül csak az maradt meg neki, ha lennék szíves megmondani neki, mit jelent az, ami úgy hangzik, valami olyasmi, hogy „szeretlek”. Lefordítottam, és mindenki röhögni kezdett a klasszikuson, hogy a legfontosabbat, lám, megjegyezte. Közben megkérdeztem, mégis mire várunk pontosan, erre az egyik azt mondta, azt nem tudjuk, csak várunk, várunk, várunk, ezzel telik itt az élet Kuvaitban, örökké csak várunk, magunk sem tudjuk, mire. Addig imponáltam nekik egy ártatlan kártyatrükkel, egyből kedvenc lettem. A Language Center biztonsági őrei is fél szemükkel gúvadtak a trükkömre, és mint egyszerűbb emberek, kissé tartanak most már a varázserőmtől, nagyon helyes. Nem sokkal később odajött a mindig jólértesült Ali, hogy könyv nincs, az órát törölték. Hát jó. A lányok visszamentek a kolijukba busszal, Ali meg elhívott engem egy „enternetkafé”-ba. Kaptam az alkalmon, hátha hasznot húzok belőle. Bementünk az itteni Közgázra, ahol nagyon csocsi számítógéptermet találtunk, igaz, lassú, de van rendesen net, nem kell jelszó, nincs ott senki, van USB-port is, legközelebb elviszem a laptopot is, ha még wireless is van, akkor az maga a mennyország. Végre elindíthatom a blogomat. Szórakoztunk, majd hazafele jövet Ali elmesélte magáról, hogy ő gerjed a talpig feketébe csomagolt nőkre. Ha valami tarka ruha van rajta, az már nem jó, mert akkor már divatozik a férfiaknak. Csúnya. Úgy érzi fontos továbbá, hogy (mert kutatások is kimutatták, és azok pontosak, de nagyon, ha tudományos tényekről van szó, mint most) az ember fiának kb. 5 évvel fiatalabb lányt kell választania magának, mert a lányok azok korábban érnek, és kb. pont ennyi az eltérés. Már vártam a „van barátnőd” kérdést, hirtelen felindulásból, én sem értem, miért, azt mondtam, igen, megkérdezte szép, mondom nagyon. Ezzel ugrottuk is a témát, mert neki ciki volt, hogy nincs senkije. Minden feketébe öltözött csaj után megfordul, aztán magában hujjog, meg füttyent, látszik, hogy török, az arabok nem verik ilyen nagy dobra tetszésüket. (Itt kell megjegyezzem, milyen gyönyörűek a lányok. Ugye jó részüknek csak az arca látszik, ezért különös gondot fordítanak az arcápolásra. Sokuké tényleg olyan, mintha Photoshoppal szerkesztették volna.) Egyébként, mivel mindenki arabul szól hozzám, gejzírként tör felszínre minden rég elfeledtnek hitt arabtudásom, amit az Arab Tanszéknek köszönhetek. Az estebéd dinnye volt, narancs, valami ízetlen főzelék, csak etted, de nem érezted, és babból készült leves. Nem bableves, ahhoz köze nem volt, de főleg babnak látszó tárgyak lubickoltak benne, és ez volt az első leves eddig, amit meg is ettem. A hús, az mi más, csirke, igaz, máshogy, mint eddig. Kíváncsi vagyok, milyen vastag ez a fejezet az itteni szakácskönyvekben. Az ételnél némiképp fontosabb, hogy végre sikerült kapcsolatba lépnem a lengyel sráccal, aki bár visszahúzódó ugyan, de mint kiderült, teljesen hasonló cipőben jár, mint én. Most, ahogy velem szemben ült, nem tudtam kire emlékeztet, de valakire nagyon, aztán végül nem említettem neki. Ebéd után jöttem rá, hogy arcra egy az egyben olyan, mint a kis hercegé. Mondjuk, ha jól emlékszem arra a gyűlölt olvasmányra, az emléklapok fertelmes idézetienek tárházára, ott szőke volt. Mindegy, egyébként minden stimmel. (ebéd után, ahogy jöttem haza, láttam egy vörös nagyfülű macskát, és poénkodtam magamnak, hogy megtaláltam a rókáját is; de lehet, hogy csak akkor bújik elő, ha elrontotta a gyomrát) Rendes ember, első kérdése az volt, anyám nem rágja-e tövig a körmeit, hogy itt vagyok, mert az övé már majdnem el is temette. Mondtam, szerintem az enyém már Kairóban hozzászokott az ilyesmihez. Következő kérdése az volt, miért ez az egész, miért vagyok itt. Próbáltam dióhéjban elmagyarázni, sikerült rávilágítanom, milyen bonyolult története van ennek. Erre mondja, van egy pantomimes ismerőse, aki váltott, és üzletasszony lett. Szép. Az ő történetét még nem kérdeztem meg, annyi kiderült, hogy tud valamennyire héberül is, mert nagyon érdekelte eredetiben a Biblia. Nem akarok messzemenő következtetésekbe bonyolódni, de majd alkalomadtán kiderül, mennyire katolikus a szentem. Mondjuk holnap, amikorra azt tervezzük, bemegyünk a városba, mindenféle háttértudás nélkül, és ha eltévedünk, bajbakerülünk, stb. Ugyan Magyarországról nem tud sokat, olvas újságot, és igen elismeri Gyurcsányt, (ő mondta, a tulajdon szájával, nem én teszem bele) hogy minden támadás ellenére meg tudja tartani a hatalmát. Kérdezte, milyen az ország, építettem az országimázst, mondtam, innen, sokezer kilométerről egész élhető. Tetszett neki, és mondta, hát az övé se jobb, ne higgyem, (és tényleg valami olyasmit olvastam utoljára, hogy a szejm feloszlott… vagy csak akart?) úgyhogy a csirke fölött megegyeztünk a „közép-európai átok” fogalmában. Komikum, és téboly, hogy az embernek kilométer ezreket kell utaznia, hogy találjon egy a magáéhoz egy kicsit is hasonló felfogással rendelkező tudatot. Azért remélem, ő nem az a naplóíró típus, mert már nem emlékszem, mennyi zagyvaságot hordhattam még össze.

1 komment

Címkék: kis herceg ali lanyok megettem tanora


A bejegyzés trackback címe:

https://300nap.blog.hu/api/trackback/id/tr69181381

Mami 2007.09.30. 17:01:59

A Te anyád is tövig rágja a körmét, nem lehet ezt megszokni!