A repülőút kifejezetten nyugis volt. Önbizalmam a kilométerek növekedtével szinkronban apad. Nem zaklatott senki egész végig, és a csomagokkal is minden flottul ment. Már csak azt nem tudom, hogy személyes varázsomnak, vagy a hátizsákom oldalába feltűnően elhelyezett Koránnak köszönhetem ezt. Kicsi egyéves tanszéki törökömmel nyakamba vettem a várost, hogy elüssem a csatlakozásig hátralevő óráimat. Persze amikor megkérdeztem egy ipsét a reptéren, hol a metróállomás, rögtön mondta, minek ide metró, azonnal rámugrott a taxijával. Több, mint kiválóan boldogultam a töröktudásommal, mindent megértettek, törökül válaszoltak, és megértettem. Kitérő ezer csókért és háláért a Török Tanszéknek. Kis zsetonos rendszer működik a kötöttpályás tömegközlekedésen, megveszed, bedobod, a kar beenged. Ahol a metróról szállsz át a villamosra (Zeytinburnu, Aksaray), ott is kapu van, sőt, a villamos végig úgy van kitalálva, hogy csak kapukon lehet átjutni rá, igaz, a peron elég kicsi. Aki utálja a Demszky-pattanásokat, az ne jöjjön Istanbulba, vagy a Flúgos Futamból lopott ötlet alapján alakítsa át járművét gátfutóra

 Özönlöttek az emberek, helyiek, turisták, majd mindenki be a mecsetbe. Nagyon profin van megcsinálva a cipőlevétel, mint a közért zöldségpultjánál átlátszó zacskógurigák vannak felakasztva, tépsz, belerakod a cipellőt, viszed. Vallási épület révén, a kijáratnál meg akarnak vágni adakozás címszó alatt. Van, aki hagyja, én nem. Vele szemben terpeszkedik a Hagia Sophia, melyet ezer szép tulajdonsága mellett az is jellemez, hogy hétfőn zárva, így nem láttam. A városban hemzsegnek a macskák, repülni tanítják a madarakat. Valami csuda macskaállatokat látni, és mindig a legváratlanabb helyeken.

Már sajgott ugyan a vállam, de azért végigjártam a Topkapi kertjét, magával ragadó hangulata van. És az, hogy az emberek békén hagynak! Ez annyira jó! Ha igaz az, hogy a Valentin-napot a virágárusok, és a csokoládégyárak szupertitkos tanácsa hozta létre, akkor a Ramadánt meg a büfések, és vendéglősök bandája. Szó se róla, itt lazán veszik, minden nyitva, csak nem illik látványosan nappal enni-inni. Én is kerestem egy félreeső zugot, vagy tábort ütöttem egy étterem mellett, mondván, ott úgyis mindegy. Attól, hogy nem szólítanak le menet közben, nem nehéz szóbaelegyedni az utca emberével. Kérdi, honnét jövök, mondom. Erre rávágja, szervusz. Gratulálok neki, majd belekezd, hogy a bátyjaöccse felesége valakije magyar a családban. Ahhoz is gratuláltam, majd elindultam, mire tökéletes magyar kiejtéssel utánamkiált: Veszel bőrdzseki? Naddjon szép bőrdzseki! Ha már itt tartunk, valami fantasztikus, milyen jó piacuk van! Bár, lehet, hogy itt is inkább azt élvezem, hogy nem zaklat senki, hogy vásároljak. Én nem tudom, hogy csinálom, de itt is ráakadtam egy diliboltra. Igen ám, de mint az araboknak a piros lámpa, nekik a kínai dolgokkal szembeni érintésvédelmi szabályok tesznek annyit, hogy „az csak egy vélemény, attól még…”. Elhatároztam, idejövök karriert csinálni. A bazárban nyitok egy kis boltot, néhány itt is van, ugyan, de az nekem nem lehet konkurrencia. Arról van szó, hogy kitelepül a sátor, felöltöztetnek téged szakállba, ruhába, és lefotóznak. Ahogy elnéztem, az én jelmeztáram kapásból kétszer akkora, mint ezeknek van, alaposabban szemügyrevéve pedig egyértelmű, hogy az én ruháim sokkalta szebbek, mint azok. Kínai gyártmányú műtörök turbán hibás illesztéssel, na ne.

A Turkish Airlines kuwaiti járatára gyanúsan kevesen vártunk, mindössze 10-20 ember. Kiszúrtam egy húszon fickót, aki ránézésre nem volt se török, se arab, egész hazainak festett, megkérdeztem, odamégy? Ja. Ösztöndíjas vagy? Nem, katona. De jó. Amerikai volt, dícsérte az angolomat, majd azt mesélte, most jött a müncheni Oktoberfestről, de kár, hogy nem voltam ott, aszondja. Nomindegy, beszálltunk, mind a húszan, ám ekkor kinyílt az ajtó, és a maradék kb. 50 helyet feltölötték bosnyák terepszínű katonák. Hogy azok, mit, és miért azt sejteni sem merem, főleg aztán, amikor leszálltunk találkoztak egy csapat amerikai katonával, akik tényleg olyanok, mint a filmekben. Bakancs, terepruha, kopasz fej, üres tekintet, és látványos kérődzés egy valaha mentolos rágón. A gépen egy kendősnéni, és egy négernéni közt ültem, nem tudom, ki volt jobban feszélyezve, de én örültem, mert a nők sokkal kulturáltabban esznek arrafelé, mint a férfiak. Pont akkor, amikor sikerült volna elaludnom kellett a légitársaságnak bemondani a hangosba, hogy vegyél sokat, gyutifrí. Jókat lehet mosolyogni a törökök angol akcentusán, mert a nyelvnek van egy külön dallama, tarattattarattatattatararata-és ugyanerre a kottára beszélnek angolul is. Leszállás után félálomban irány belépni az országba. Minden percre pontosan úgy történt, ahogy Hajni (az egyik előző ösztöndíjas) profetikus kinyilatkoztatásában megjövendölte, odamegyek az ablakhoz, és a nő nem találja a vízumomat. Így történt. Kis ügyintézés, és telefon, és mint mentőangyal megjelent Fodor Barnabás, és megoldotta szorult helyzetemet. A konzullal is találkoztam, mindenki nagyon kedves, és segítőkész. Végül az egyetemtől értemjöttek egy busszal, éjnek évadján sikerült bejelentkeznem, és szobát szereznem. Nem egy Schönbrunn, de egészen élhető, és jobb, mint Kairóban volt. Állításuk szerint mindenki beszél angolul, gyakorlatilag senki, dehát mi más kellene a nyelvtanuláshoz? Érdekes dolgokban bővelkedő hely ez. A portás megmutatta a szobát, én meg dícsértem neki agyba-főbe, de az előszobavillany nem égett. Azt mondta, majd holnap megcsinálják. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy sohanapján kiskedden. Mondtam, nem, oké, látok én. Ami az egészben furcsa volt, hogy húsz perc múlva jött egy egész technikusi regiment, neoncsövekkel állig felfegyverezve, akik pillanatok műve alatt kicserélték. Ámulat. A légkondi fagyaszt, holnap megtanulom állítani, most túl álmos vagyok hozzá, mert lassan négy óra. Pozitív, hogy van egy enyhe visszhang, amivel valami istenien szól a Requiem. Kijelöltem a territóriumomat a rovarriasztóval. Ez persze nem jelent semmit, írás közben fel-felállok, hogy agyontapossam a díszesebb példányokat. Hótziher, hogy az álmennyezetről csurognak lefele, de oda fel egyszerűen nincs merszem nézni. Egyébként 17-0 a javamra, de hosszú háborúnak nézünk elébe. ÉS HA EZT TALÁN OLVASNÁ VALAMELYIK, ÜZENEM NEKIK, HOGY JUSZT IS ÉN GYŐZÖK, ÉS AZ ÁRVÁN MARADT LÁRVÁIKAT ÖSSZEGYŰJTÖM EGY FIÓKBAN, ÉS POGÁNY RÍTUSOK KÖZEPETTE FELGYÚJTOM ŐKET. A szőnyegen is vannak dudorok, nem gondolok rá, mi lehet alatta. Már aludnék, mert hajnali négy múlt (otthon akkor hajnali kettő), de imához ordít a müezzin. Ja, azt nem is mondtam, második emelet, kilátás egy kis ződre, és építési területre.