Haladtunk a kerítés mellett, ahol mellesleg egy lélek nem járt talán kilométeres körzetben, átjárót kerestünk, és már majdnem azt gondoltuk, fuccsba megy az egész, mert a kerítés lezárult egy őrtoronnyal. Pár lépéssel utána már csak egy sövénykerítés volt, ahol egy méteres hézag tátongott, így az előző kerítés értelmét vesztette (ez errefelé nem zavar senkit), mi meg kijutottunk a tengerhez, ami még jó párszáz méterre volt befelé. Közben megbeszéltünk országaink politikai lehetetlenségeit, hát valami kabaré, ami ott is folyik. Tanuljuk egymás nyelvét, több-kevesebb sikerrel, a kiejtéssel még vannak problémáim, de az övé meglepően jó. A tengernél aztán egy rakat szeméttel, és szép, fekete madarakkal találkoztunk (vajon feketének születtek, vagy csak olajfürdőt vettek?), készítettünk néhány felvételt, ami lehet, érdekelné a National Geographic-ot, vagy a pandalogós WWF –t. Kommentekbe tessék pénzes zöldszervezet- címeket adni, hátha! Poénkodtunk, hogy találunk valami veszélyes nukleáris hulladékot, és mutánsokká válunk, mint a képregényekben szokás.

A tengerbe végül belenyúlni sem akartunk, hanem egy rövidebb utat kerestünk visszafelé. Az ilyesmiket mindig én találam meg előbb, felmászott egy fotó erejéig a stadion falára, én két lépéssel odébbról jeleztem neki, hogy egyébként nyitva van az ajtó is. Alig tud szegény tájékozódni, még szerencse, hogy nem estem a fejem lágyára. Megmutatta, hol a Közért. Tipikus ABC, csak vásárlók nélkül, és mivel nekem még nincs pénzem, meghívott egy kólára. Beszélgettünk, vannak filmjei a gépén, nézzük meg, mondom nekem csak Hrabal van, nem baj, azt ő nagyon szereti. Olvasta A mester és Margaritát, és szereti. Újabb jópont. Aztán valahogy elkezdtünk irodalomról beszélgetni. Megáll az ész, ő sorolta a híresebb lengyel írókat, és el volt ájulva, hogy az említetteket ismerem, Sienkievicz, Gombrowicz, stb. Ez nála volt jópont. Mondta, korábban írt verseket (jajj!), de mostanság annyi élménye volt Angliában, ahol dolgozott, hogy átnyergel a prózára. Eztán másztunk bele a töribe, nem emlékszem, milyen kontextusban, de megkédezte, ismerem-e a grünwaldi csatát. Töri középkorszigorlaton erre csípőből kell tüzelni, naná, hogy ismerem. Kiderült számára, bár bolond vagyok, más bolondokhoz képest igen művelt bolond. Annak örülök a legjobban, hogy van kivel információt cserélnem. Elvileg van itt még valahol egy német lány, néhány ukrán is. (Vajon ők tudják, mikor volt a grünwaldi csata?) Tervei vannak, fura nyelvek iskoláját nyitni odahaza, vagy valami keleti befektető céget, mert ő üzletet tanult, meg még érdekli is. Két évvel idősebb nálam, mondta, ő is vesz egy szakácskönyvet, haza a barátnőjének, hogy főzzön. Hát, ő tudja. Leültünk pókerezni, ahogy ő tud, engem tanítgatott, tét híján a cigijében játszottunk, igen, ez nagy hibája, de ő az a jobbfajta dohányos, mint köreimben általában, azonnal felajánlotta, cseréljünk helyet a széliránynak megfelelően. Sajnos egyikőnknek se jutott eszébe a káryák színeinek angol neve, pedig ez ugye játékban nélkülözhetetlen. Megpróbálkozott a lengyellel, vajon értem-e, szerinte kicsit furán hangzik az angolhoz képest, de úgy vannak lengyelül a színek a franciakártyában, hogy „kőr, pikk, káró, treff”. Hát most minek ide az angol egyáltalán? Úgy látszik, a bogarak nem vívnak többfrontos háborút, mert nála nincsenek. Mondjuk mára nálam is csak elvétve fordulnak elő, de azért akadnak. Azt mondta, egyik barátja elnevezte a bogarakat, típusonként a szobájában, lehet, én is ezt fogom csinálni, de már biztos, hogy sok névre lesz szükségem. Ma ritka jó koszton éltem. Kezdve a tejkaramellán, majd ebédre egy újabb „-szerű” olyanmint leves, zöldbab. Zöldbab íze ugyan nem volt, mert valami érthetetlen okból elnyomják, és felülírják mindenféle más fűszerekkel, főleg paprikával az ízeket. Mondanom sem kell talán, hogy ebben is találtam csicseriborsót. Igaz, csak egyet, de az akkor is ott volt. Ezután ismét egy szekérderék rizs, nem curry-s, hanem májasnak tetszett, kicsit barna is volt, és azon is meglepődtem, amikor egy egész darab fahéjat sikerül az egyik falattal elfogyasztani. Ehhez bátor voltam, halat választottam a csirke helyett. Hát ilyen remek választásom is már régen volt! Semmi apró szálka, csak nagyobbak, és bár én nem vagyok nagy halevő, de ez valami úgy volt elkészítve, hogy még most is simogatja, és becézgeti gyomromat, és ízlelőbimbóimat. Mintha angyalszárnyak emelték volna a pácba, ami meg valami élményfürdő lehetett. Ezután csokitorta. Erre már azt lehet mondani, hogy „próbál olyan lenni, mint, de mégsem”, de ezt nem lehet hibájának felróni. Kis tejkrémes könnyű piskótaféle, ami nem édes! Az egyik módja, hogy valaki levegyen a lábamról, hogy olyan sütit tesz le elém, ami nagyon édesnek látszik, de csak feleannyira az, vagy egyáltalán nem. Szeretek kellemeset csalódni a süteményekben is.