Augusztus 2. Nemcsak a lányok, mi is megújult menzával találtuk szembe magunkat. Elvileg az étkeztetésünkre szánt összeg is megduplázódott, de a hangsúly azért az „elvileg”-en van. Mivel új cég csinálja, a régi egyiptomi személyzetet kirúgták, és új egyiptomiakra cserélték, akik kissé meg vannak illetődve, ha fehér, vagy sárga embert látnak arabul beszélni. A főnökség nagyon ad a látszatra (ha már az ételre nem), új asztalterítők, minden asztalon művirág, odabent pedig méteres festett hungarocell kanál, pálmafa, és hotdog próbál étvágyat gerjeszteni, habár keréktárcsa-festék, amivel festették, nem éppen ínycsiklandozó illat. A menü nagyjából ugyanaz maradt, van piros tészta (amit makaróninak csúfolnak) ami még rosszabb, mint volt, de kevéssé olajos. Hagymakarikákat is lehet kapni, elsőre egész értékelhető, egy hét múlva viszont felkavarodna a gyomrom, ha látnám, de szerencsére ez nem fog bekövetkezni. Az étek mennyiségre is kevesebb, és marhát még mindig nem tudnak főzni. Volt egy olyan szokás, hogy a fel nem használt ebédjegyeket be lehetet váltani italokra – ez már csak a széphistóriákban él tovább. Bementem a városba, vissza a pakisztáni piacra, volt még ruhájuk, ami érdekelt. Ugyanaz az üzlet, természetesen felismernek, és nem úgy, mint a múltkor, rögtön hellyel kínáltak, illetve narancslével, az alkuhoz. A múltkor már megtanulták azok az útonállók, hogy „magyar vagyok, nem turista” (mennyire utálom ezeket a pólókat, ha látom), vagyis kőkemény alkura kell számítsanak, ezért a rendes tárgyalópartnerhez illő fogadtatás. Én sem csináltam rossz üzletet, aztán találkoztam Viktóriával. A sakanja felé a buszon kissé késésben voltunk, és kifogtunk egy olyat, ami minden bokornál megállt; a csúcs azonban az volt, amikor a busz gyakorlatilag a semmi közepén megállt, kinyitotta az első ajtót, és a sofőr leszállt, hogy jégkrémet vegyen magának az útszéli árustól. Miközben nyalta, mentünk tovább.