Július 31. Mára Ksawery azt tervezte, kimegyünk a vadstrandra, aztán lemondta, mert „tanulnia kell”, ehhez képest délután kelt, és mindent csinált ma is, csak azt nem. Egyszer csak felhív, hogy „gyere le, ha akarsz találkozni az osztrák sráccal!”. Igen, egy Stefan Ludwig nevű új medikus érkezett. Angolul és németül beszélünk, vagyis beszélnénk, ha lenne miről. Érkezik valaki Bécsből, álmaim városából, és a kulturális intelligencia nyoma sincs meg benne. Nem nyerte el a szimpátiánkat, a kis herceg egyenesen utálja azóta. Kérdezte, mit csinálunk itt, hová járunk esténként, milyen szórakozási lehetőségek vannak itt. Nem hitte el, hogy semmi, és hogy ez kiváló alkalom arra, hogy az anatómiatankönyvet (vagy a Koránt) szóról-szóra memorizálja. Hegyet, meg falat mászik, illetve szörfözik, kérdezte, hol a tenger. Tenger, az van, tenger, de ami itt van, szennyezett, és strand sincsen ám, főleg nem hullámokkal. Hozzáteszem, elég vastag lehet, mert a boldog Ausztriában is bizony kevés a hullám. Mondta, legutóbb Bangkokban volt, előtte meg Mexikóban (egyszer volt Pesten is). Kérdezem, ez az első élménye arab országban, nem, nem, volt már Egyiptomban. Azaz Sharm as-Sheykhben, mert ott jók a hullámok. Aha, hát én Kairóban voltam, és majdhogynem csöveztem a húgommal egy hónapig, akkor ez nem ugyanaz az élmény lehet. Az látszott, hogy annak ellenére, hogy most jött, nagyon mehetnékje van, a buszok felől érdeklődött, és nem akarta elhinni, hogy itt nincs menetrend. Azt már nem is kezdtem magyarázni, hogy gyakrolatilag buszmegállók sincsenek, a homokviharokat sem igen hitte el, illetve azt sem, hogy mi nem csinálunk itt semmit, és hogy nem edzünk. Mondom, rohadt meleg van, megválogatja az ember, mikor megy ki, azt mondja, ez őt nem zavarja, van otthon szaunája. És, a szaunádban élsz is, vagy csak bemész néha tíz percre? Futni lehet, este tíz után, akkor már azért lehül az idő, hogy huzamosabban is kint lehet lenni. Egymásra néztünk a herceggel, hogy szerinted tudja-e, hogy itt nincs alkohol, majd egyszerre vágtuk rá, hogy te mondod meg neki! Mit tegyünk, ha egyszer nekünk jut a hálátlan feladat, hogy a szomorú, de makacs tények napalmját dobjuk az újonnan érkezettek rózsaszín felhővárosára. Ugyanazok a tutorjai, akik Petinek voltak, meséltem pár érdekes történetet az övéiből („Tízre ott leszek érted. - Jó, de kérlek, délre legyél itt…” Három óra már, és még sehol…). Vártunk, illetve ő várt, hogy szobát kapjon, a mushrif csak mondogatta, hogy még öt perc, insalla. Semmit nem beszél arabul, és a mushrif engem szúrt ki hivatalos tolmácsának, baromira örültem, mert ráadásul még kavar is a sógor. Kérdezte a mushrif, meddig marad, hát négy hétre szól a csereegyezmény, de ő maradna még két hetet, hogy utazgasson errefelé. Megint mondtam neki, hogy te azt jó eséllyel nem fogsz, (de hogy ő Dubaiba akar menni, jó, szerezz vízumot!), amit nem hitt el nekem megint, de mindegy. Kitöltöttem a papírjait, ő aláírta, Peti szobáját kapta meg. Az indiai segédmushrif, vagy kicsoda figyelmeztetett, hogy nincs még kitakarítva, de majd egy-két napon belül gondoskodnak róla. Ezen megint kiakadt az osztrák, mein Gott, de nem, grüß Gott, das ist Kuwait. Miután beköltözött tuti, nem fognak a szobához nyúlni, de ezt már nem is mondtam (ja, az én ajtóm ma megint szétesett…). Peti tisztán hagyott mindent maga után, de jött az újabb kérdés, hogy nincs lepedő? Nem, nem kapsz lepedőt a matracra. (Gott im Himmel…) De akkor mi lesz? Ti a csupasz matracon feküsztök? Nem, nekem van lepedőm, én hoztam magammal (neki alig van csomagja, az is tele a legmárkásabb ruhákkal, amit majd a mosógép konyharuhává amortizál; átalakítót sem hozott, még fogkrémet is este lejmolt a hercegtől), de a többiek, lásd Ksawery, csak a matracon fekszik. Nem létezik. Próbáltam poénnal elcsapni, hogy Ksawerynek nincs dermatológus barátja, mégsem zavarja. Mielőtt magára hagytuk volna, egyeztettük terveinket (mármint a herceggel), én a piacra akartam menni, pakisztáni ruházatot venni, ő meg a perzsákat akarta meginvitálni egy utolsó vacsorára, mert hamarosan elmennek. Úgy alakult, hogy Stefan is jön. A liftben veszekedtünk, hogy ki kérdezte meg Stefant, van-e kedve jönni, aztán végiggondoltuk, és nem kérdezte senki, ő maga jelentette ki. Én nem akartam aztán velük menni, mert ma még nem ettem semmit, és nagyon nem vágyok iráni rizsre, és csirkére, úgyhogy inkább a magam útját járnám. Erre a herceg elkezdtett győzködni, hogy akkor eszünk mást, csak jöjjek, mert ő arabul akar beszélgetni a perzsákkal (amiből végül angol lett…), és amúgy sincs sok mondanivalója Stefannak, legyek már olyan jó, és tartsam szóval. Addig pumpolt, amíg beadtam a derekam, gondoltam, megpróbálok majd hidat verni Irán, és Ausztria közt a társalgásban. Pedig nem kellene neki még jönnie, nézett is, hogy irániak, mert ezekről a népekről azt hiszi az európai ember, hogy csak az esti híradóban léteznek, de mi velük élünk. Ksawery szervezett, és nagyon bénán, mert hívta volna Rezát is (akivel a reklámfilmet forgattuk), de kiderült, hogy ez a vacsoraötlet alig másfél órája fogant meg a fejében, így utol sem érte. Egy bizonyos Ali tartott velünk, és úgy volt, később találkozunk Ali Mustafával, a nyelviskolából, ő minden, de nem perzsa, Ksawery kölcsönöz tőle amerikai irodalmat, főleg John Irvinget. Ali kellemes társaság volt, már ha mellettünk haladtak, mert általában előttünk, lépésekkel, mi meg vonultunk csendben, mint a gyászhuszárok. Nagyon tompa, egyszer mondott valami olyasmit, hogy az Austrian Airlines-nak valami 80 millió eurós adóssága van. Állati izgi, Ali Mustafa végül kitalálta, hogy nem jön, így hiába vártunk rá, és a közmegegyezés egy indiai étterem felett döntött, ahol már voltunk korábban. A Mughlai étterem felszolgálói talán a legkedvesebbek, és a legfigyelmesebbek a világon, az étek is elsőrangú, de mivel indiai, nem szabad semmit fűszeresen kérni, amúgy is az, és azok tudják, hogyan égessék az ember szájpadlását. Stefan halálosan unta az egészet, még a város sem érdekelte, Peti állandóan fotózott, és kérdezett, ő minden mellett elment. Nem fogja bánni a múzeumok hiányát sem. A kegyelemdöfés az lehetett neki, amikor bementünk a piacra, és elég soká tartott megtalálni azt a helyet, ahol az általam vágyott szép ruhát árulják. Ali kérte, hogy ne vegyem meg, miért akarok közönségesen, parasztosan kinézni? Hát mert ezt a ruhát Karacsiban varrták, odahaza nem kapni, és imádom. Idehaza Stefan megkérdezte, mikor kelünk holnap, megmondtam, de azt nem, hogy úgy húzunk el innét, mint a vadlibák a pénteki piacra, úgyhogy majd estefelé találkozunk, insalla. Ha valami tragédia van, telefonunk tudja. Nem azért nem szeretjük, mert gazdag, vagy ha könyvtáros lenne, színek szerint szortírozna, hanem mert közvetetten hülyének néz minket, és egy szavunkat sem hiszi el. Hiba.